You are here
Minden nap csodákat éltem meg a Caminón 2 Utazás 

Minden nap csodákat éltem meg a Caminón 2

Tudtam, hogy nagy élmény lesz, de arra azért nem számítottam, hogy a 900 kilométeres gyaloglás szinte minden pillanata csodákkal, nagy találkozásokkal és felemelő élményekkel lesz tele. A Caminón az ember tényleg rengeteget tanul a világról és önmagáról.

Az út során végig úgy éreztem, minden templomba be kell térnem. Az elmúlt ezer év alatt vajon hány millió zarándok látogatta meg ezeket a szent helyeket? Mintha mindenki ott hagyott volna egy kicsit magából. Bemegyek, megcsodálom a templomot, aztán leülök, behunyom a szemem, és átadom magam a hely varázsának. Mindig is szerettem a katedrálisok áhítatát és csöndjét.

A zabaldikai templom kedvéért egy kis kitérőt kellett tenni. Az eső miatt a többség nem mászott fel a dombra az apátsághoz, de én úgy éreztem, nem hagyhatom ki. Kedves néni fogadott a templomban, ésmiután megtudta, honnan jöttem, magyar imádságot nyomott a kezembe.Amikor látta, mennyire meghatódtam, felküldött a toronyba: „Kongasd meg a harangot, és csak hagyd, hogy a hangja eljusson a szívedig.”

Nem igazán értettem, mit jelent ez, amíg meg nem szólaltattam a harangot. Amint meghallottam a hangját, potyogni kezdtek a könnyeim. Utána visszamentem a templomba, leültem, ésazt éreztem, hogy ide tartozom.Jó lett volna maradni, de meggyőztem magam, hogy menni kell, mert már késő volt. Azóta is bánom, hogy nem aludtam ott – akkor még nem sejtettem, milyen csodálatos tud lenni egy egyházi albergue, azaz szálló.

Később olvastam, hogy egy 93 éves amerikai nő olyan erős hívást érzett, amikor ideért, hogy öt napon át tolta a talicskát, és segített az ásatásokban. A kemény fizikai munka úgy megedzette, hogy utána végiggyalogolta a 800 kilométert. Fantasztikus, mire képes az emberi test.

Találkoztam egy angol fiúval, akiről sugárzott mélységes hite. Veleszületett betegsége miatt nem tudott járni, csak ugrált két mankó segítségével. El sem tudom képzelni, hogyan jutott át a meredek sziklás részeken vagy a csúszós, sáros ereszkedőkön. Leültem mellé, és ahogy beszélgettünk, azon kaptam magam, hogy nem én teszek neki szívességet, hanem pont fordítva.

Rossz napom volt, semmi sem úgy sikerült, ahogy elterveztem, fáradt is voltam, szomorú is, de mindez egy csapásra eltűnt, ahogy Danielt hallgattam. Hihetetlen erőt és optimizmust árasztott.Sok pozitív emberrel találkoztam az úton, de ő mindenkit felülmúlt.Csak pár nappal később jöttem rá, miért ilyen erős a kisugárzása. Nyomorék teste lehúzza, de a lelke szárnyal. Tudom, furán hangzik, de azt hiszem, egy igazi angyallal találkoztam.

Pár nappal később Grañonban is megható élményben volt részem a templom melletti szálláson. Már akkor tudtam, hogy ez egy különleges hely, amikor megláttam az adományos ládikó feliratát: „Tedd bele, amit tudsz adni, vagy vedd ki belőle, amire szükséged van”. Vacsora után gyertyákat gyújtottunk, és egy titkos oldalsó ajtócskán libasorban bevonultunk a karzatra. Mélységes csönd borult a templomra, mintha elvarázsolt világba léptünk volna. Kísértetiesen világított a sok apró gyertya fénye.

Ahogy átadtam magam a pillanat varázsának, bevillant egy kép gyerekkoromból. Karácsonyeste volt. Tata megkongatott egy kis harangot, a tíz unoka sorba állt, énekelni kezdtünk, és ünnepélyesen bevonultunk a szobába, ahol már várt a feldíszített fenyőfa. Csodálatos pillanatok voltak azok.

A templomban, vadidegen emberek között, újra gyereknek éreztem magam,és úgy tűnt, mintha egy szerető család venne körül. Ez a hangulat csak fokozódott, amikor valaki elindított egy nagy gyertyát. Kézről kézre adtuk, és közben mindenki elmondott egy imát vagy kívánságot az anyanyelvén. Amikor a koreai lányokat hallgattam, sírva fakadtam. Annak ellenére, hogy egy szót sem értettem belőle, kiéreztem a szavaikból áramló szeretetet.

Itero de la Vegához közeledve valaki mesélte, hogy van egy gyönyörű kis templom, amelyet szállássá alakítottak, de nagyon nehéz bejutni, mert csak tizenkét férőhelyes. Már délben sorakoztak a bejáratnál a zarándokok, nehogy lemaradjanak a különleges szállásról. Én késő délután érkeztem, tudtam, hogy esélyem sincs, de úgy éreztem, muszáj megpróbálnom.

Igyekeztem elmagyarázni az olasz hospitalerónak, mennyire fontos lenne nekem, hogy itt alhassak, és legnagyobb meglepetésemre némi hümmögés után így szólt: „Na, jó. Leteszek neked egy matracot az oltár elé.” Örömömben majdnem a nyakába ugrottam.Sikerült bejutnom a San Nicolásba, a Camino egyik legcsodálatosabb szállására!

Annyira hálás voltam, hogy felajánlottam, segítek. „Adhatnak bármilyen munkát, szívesen elvégzem” – mondtam. Mosogattam, rendet raktam, majd kimentem a kertbe szőlőt kapálni. Elgondoltam, milyen lehetett, amikor sok száz évvel ezelőtt a zarándokok ételt és szállást kaptak, fizetségképp pedig ugyanígy dolgoztak. Örömmel gazoltam, az sem zavart, hogy majdnem negyven fok volt, és folyt rólam a víz.

Kicsi korom óta szeretem megérinteni és megölelni a fákat, növényeket. Amikor ezt látta egy argentin zarándoktársam, érdekes legendát osztott meg velem. Szülőföldjén azt tartják az öregemberek, hogy az erdőben sétálva meg kell simogatni a fákat, mert bennük lakozik az elhunyt ősök lelke. Ha barátságos vagy velük, elnyered az erdő jóindulatát, és védve leszel a gonosz szellemektől.

Egyszer azt olvastam valahol, hogy a fák érintése ésa mezítlábas erdei séta feltölt energiával.Kipróbáltam, és nagyon élveztem, jó volt megszabadulni a túracipő fogságából. Az elején csak óvatosan tettem egyik lábam a másik után, nagyon figyeltem minden lépésemre, aztán egyre bátrabbá váltam, élveztem az anyafölddel való direkt kapcsolatot. Sok minden fejben dől el. Hittem benne, hogy nem eshet bántódásom, és valóban: megúsztam a két kilométert egyetlen karcolás nélkül. Legnagyobb meglepetésemre még a térdfájásom is elmúlt.

Jógával is javult a bal térdem állapota, ezért minden nap megálltam „napüdvözletezni”. Az elején csak néztek az emberek, aztán hamar kedvet kaptak hozzá. Eleinte csak egy-két zarándok csatlakozott hozzám, aztán egyre többen lettek. Pár nap múlva már megkérdezték, mikor és hol tervezem a jógaszünetet, mert nem szeretnének lemaradni róla. Sokan nem tudják, hogy milyen fontos a nyújtás, különösen az egész napos megerőltetés után. Bemerevednek az izmok, és aztán jönnek a problémák.

 

Találkoztam olyan zarándokokkal, akik folyamatosan panaszkodtak. Ágy nélkül maradtak vagy megtalálták a legkoszosabb szállásokat, legrosszabb éttermeket és legantipatikusabb hospitalerókat. Én ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Tündéri kis alberguék, házi kosztot kínáló vendéglők szimpatikus pincérekkel, csodálatos házigazdákkal. Előfordult, hogy közösségi vacsoráknál beálltam segíteni a tulajdonosnak. Egyszerűen csak azért, mert láttam, milyen sok szeretettel szolgálja fel az ételt, és valahogy ki akartam fejezni a hálámat. Mibe kerül nekem kihordani néhány tányért, mosogatni vagy takarítani?

Az úton értettem meg igazán, milyen felemelő tud lenni a szolgálat.Amikor az ember csak azért tesz bármit is, hogy másoknak örömet okozzon. Odaadóan végeztem feladatomat, és semmit sem vártam cserébe. Lelkesedésemet látva megkedveltek a hospitalerók, több helyen marasztaltak. Eszembe jutott egy buddhista bölcsesség: „Megvilágosodás előtt: vágj fát és hordj vizet. Megvilágosodás után: vágj fát és hordj vizet.”

Milyen más volt az útjuk az ezer évvel ezelőtti zarándokoknak. Most minden kényelem biztosítva van, nem kell szabad ég alatt aludni, sőt a forró zuhany is magától értetődő (kivéve, ha épp elfogy a meleg víz). A Caminón nagyon felértékelődik minden: ágy, meleg víz, étel és forró tea. Itt rájön az ember, mennyi mindennek lehet örülni, elkezdi értékelni azokat az apróságokat, amelyeket régen teljesen természetesnek vett. Igaz a mondás:A zarándok nem követel, hanem hálás mindenért.”Minél inkább magamévá tettem ezt az elméletet, annál több jóban volt részem.

Egyszer napokig esett az eső. Épp szomorú voltam, beültem egy kis falusi templomba pihenni. Mikor indultam volna tovább, megállított egy öreg néni, és felajánlotta az esernyőjét. Nem hittem a fülemnek. Csak nehezen tudtam meggyőzni, hogy elég nekem az esőkabát, hosszú út áll még előttem, nem akarom cipelni az ernyőt.

 

Az egyik kedves zarándoktársam a túrabotját akarta nekem ajándékozni, egy másiktól csokit kaptam, később gyümölcsöt ajánlott fel valaki, amikor pedig semmit nem lehetett vásárolni egy faluban, és nagyon éhes voltam, egy fiú megfelezte velem a péksüteményét. A lehető legjobb pillanatokban érkeztek ezek az apró csodák, megerősítve a Caminóba vetett hitemet.

Itt nem lehet éhen maradni

Hiszek abban, hogy sokat segít, ha minden reggel megiszom egy citrom vagy lime levét egy pohár meleg vízben. Napok óta nem jutottam citromhoz, amikor rábukkantam egy citromligetre. Az első gondolatom az volt, bemászom, és leszakítok egy gyümölcsöt. Olyan sok van, ezzel biztos nem károsítom meg a tulajdonost. De megszólalt a benső hang:a lopás nem méltó egy zarándokhoz.A következő faluban becsületességem elnyerte jutalmát. Az út menti kertben egy bácsi dolgozott, és amikor szégyenlősen kértem tőle egy citromot, nem egyet, hanem négyet dobott fel nekem. Milyen igaz a mondás: „A Camino mindent megad, amire szükséged van.”

Másnap pedig újhagymát kértem valakitől, mire készségesen válaszolt: az túl kicsi, inkább hoz a pincéből rendes hagymát. Meg kellett magyaráznom, hogy én pont a friss, zöld részre vágyom, mert azt nem árulják az üzletekben. Gondolkodás nélkül adott egy köteget. A helyiek tényleg mindenben segítik a zarándokot. Ha eltévedtem, mindig útbaigazítottak, ha nem volt forrás és bekopogtam valahová vízért, mindig készségesen adtak.

Június lévén belecsöppentem a cseresznyeszezon kellős közepébe. Az út két oldalát gyümölcstől roskadó fák szegélyezték, de nem mertem szedni róluk. Egyszer csak megpillantottam egy nőt a fa tetején. Szóba elegyedtem vele, és kiderült,a helyiek mindig meghagyják az út menti fák termését a zarándokoknak.Hihetetlenül kedves volt az asszony, be akart hívni a kertjébe, hogy szedjek magamnak cseresznyét. Mondtam, hogy jó lesz nekem az is, amit az út mellett találok, de ő nem hagyta magát, a kezembe nyomott egy zacskót, tele ropogós cseresznyével.

Máskor meg a természet gondoskodott rólam, ha étel nélkül maradtam: madársóska, salátaboglárka, gyermekláncfű, tyúkhúr, vadsóska, akácvirág és a hab a tortán: áfonya. Hálás vagyok mindazoknak, akik megtanítottak az erdőn-mezőn található finomságok ismeretére.Túratársaim csak csodálkoztak, amikor elmagyaráztam, melyik gyógynövény mire jó:menta, csalán, cickafark, zsálya, tüdőfű, édeskömény, útifű, útilapu, bodza, szederlevél, galagonya, hárs, kakukkfű, orbáncfű, mezei katáng, máriatövis és vérehulló fecskefű.

Gondolatban már Santiagóban jártam, amikor egy váratlan esemény visszarántott a jelenbe. Egy éles kanyarban a szalagkorlát miatt nem tudtam kijjebb húzódni, így majdnem elütött egy száguldó teherautó. A dús növényzet miatt nem vett észre a sofőr, aki csak arra figyelt, hogy be tudja venni a kanyart. Beleborzongtam a lehetőségbe, mi történhetett volna, meglegyintett a halál szele. De most is, mint már olyan sokszor az életben, őrangyalaim velem voltak. Vagy a kagyló védelme alatt álltam.

További Hírek:

Leave a Comment