You are here
Minden nap csodákat éltem meg a Caminón Utazás 

Minden nap csodákat éltem meg a Caminón

Tudtam, hogy a Camino különleges élmény lesz. Sokat olvastam róla, sokat beszélgettem olyanokkal, akik már megjárták – mindenki élete legszebb útjaként írta le. A zarándokirodában egy kedves lány így búcsúzott: „Minden bokorban csoda vár rád”. Éreztem, hogy ott a helyem, de azt álmodni sem mertem volna, hogy ennyire euforikus állapotban fogom legyalogolni a 900 kilométert.

Sokak számára talán furcsán hangzik ez; miért kell elmenni a Pireneusoktól az Atlanti-óceánig a boldogságot keresve? Azért, mert a Camino de Santiago különleges útvonal. Azt mondják, a Tejút alatt húzódik és már a kereszténység előtt is járták. Nagyon erős energiák vannak itt, mintha egy kapu lenne ég és föld között. De ha nem hiszünk az ilyesmiben, akkor is megéri, mert gyönyörű a táj, lenyűgözőek a spanyol városok, és hihetetlenül kedvesek a helyiek.

Én azért mentem, hogy megtaláljam a bennem lévő önfeledt, boldog, ártatlan gyermeket, amely minden ember lelke mélyén ott rejtőzik. Május végén indultam, amikor felébredt a természet, és minden levél és virág azt harsogta: élni akarok. Mindig is szerettem túrázni, otthon érzem magam az erdőben, mintha az lenne az én igazi világom. Nem mondom, hogy egy cseppet sem féltem a nagy úttól, dealapvetően úgy éreztem, minden rendben lesz,és végig fogom csinálni az egészet. Sőt, néhány nap ráadást is adtam magamnak, hogy ha nem lenne elég a 800 kilométer, folytathatom a gyaloglást Finisterrébe.

Negyven napot szántam az útra, ami nagyon jó döntésnek bizonyult. A napi 20-25 kilométert kényelmesen tudtam teljesíteni, és így maradt időm meditálni, jógázni, várost nézni, templomokat csodálni vagy éppen a fűben heverészni. Sosem szerettem, ha sietni kellett egy-egy túrán, hiszen úgy rengeteg szépségről lemarad az ember.

A természetben tudatosan lelassítok, hisz futok eleget a hétköznapokban.Hagyom, hogy elvarázsoljon az erdő, ahogy járásom lelassul, gondolataim is csillapodnak. Így észreveszem a buja mohatakarót, a harmattól csillogó fűszálat, az avar alól kibúvó bátortalan kis virágot, a rejtőző szamócát, a fura alakú fatörzseket és a baldachinos mennyezetként rám boruló fakoronát.

Sejtettem, hogy az úton majd többször ki kell lépnem a komfortzónámból. Az egyik nehézséget a tömegszállások jelentették. Volt, aki gond nélkül aludt egy százfős teremben, én azonban maximum 10-25 személyes szobákat kerestem, és még így iskifogtam a leghangosabban horkolókat. 

Egyik éjszaka nem bírtam tovább, úgy döntöttem, kimegyek a szabad ég alá. Jó érzés volt úgy elaludni, hogy millió csillag őrizte az álmomat. Mélységes csend borult a tájra. Ekkor értettem meg azokat a zarándokokat, akik elkerülték a nyüzsgő szállásokat és a szabadban töltötték az éjszakákat.

De még hátra volt a legrosszabb éjszaka. Mañeruban csupa férfivel kerültem egy szobába, mind a heten horkoltak, valóságos koncertet rendeztek, mit sem ért a füldugó. A felettem levő olasz nemcsak hangos volt, de egész éjjel rángatózott. Egy percet sem aludtam, reggelre forrt bennem a düh, és vissza kellett fognom magam, nehogy rázúdítsam.

Mint másnap kiderült, az idős olasz úrnak valamilyen idegi problémája van, amivel az orvosok sem tudnak mit kezdeni.Ahogy beszélgettünk a mezőn, haragom lassan együttérzésbe fordult át.És ahogy bennem megtörtént a változás, benne is lejátszódott valami. Ezzel a mondattal búcsúzott: „Kívánom, hogy az általam okozott kellemetlenségekért kárpótlásul utad hátralevő részében csak jó történjen veled.” Mindezt olyan sok szeretettel mondta, hogy könnyeket csalt a szemembe.

Hányszor volt eddigi életemben olyan, hogy rázúdítottam valakire a dühömet, ahelyett, hogy megpróbáltam volna beleképzelni magam az ő helyzetébe? Az út folyamatosan tanított: azáltal, hogy nem haraggal közelítettem zarándoktársam felé, olyan áldást kaptam tőle, amely végig elkísért.

Minden nap csoda

Az út során számtalan lehetőségem adódott rá, hogy segítsek másokon. Sok zarándok kiöntötte nekem a lelkét, de testi bajukra ismindig volt nálam gyógyír. Pici hátizsákomban volt propolisz, ezüstkolloid, vietnámi balzsam, sebre való kenőcs, vataolaj, géz, ragtapasz, többféle gyógynövény. Meglepően sok emberbe botlottam, akiknek pont szükségük volt valamelyikre, én pedig nagyon örültem, hogy segíthetek.

Hamarosan elterjedt a híre, hogy ha valakinek fáj a torka, kisebesedett a lába vagy hasmenése van, akkor engem kell keresni. Amikor pedig nekem volt szükségem segítségre, valahogy mindig megkaptam. Tökéletes körforgásban működött az egész, anélkül, hogy bármilyen elvárásom lett volna.

Minden nap csodákat éltem meg a Caminón, úgy éreztem,mindig épp ott voltam, ahol lennem kellett.Ahogy megérkeztem San Antonba, csodálkozva fedeztem fel, hogy az aszfaltút átvezet a 12. századi templom maradványain. Egy hatalmas boltív alatt haladtam át, és csak ámultam, mekkora lehetett valamikor régen ez a templom.

Nagyon sokan elmennek a kolostor mellett, azt gondolván, itt már csak romok vannak. De én körbejártam a hatalmas épületet és legnagyobb örömömre megtaláltam a kaput.Beléptem a templomba és fura érzés kerített hatalmába: hazaértem.Nagyon erős déjá vu élmény volt, mintha én már éltem volna itt.

Tapintani lehetett a hely varázsát. Leültem, behunytam a szemem, és próbáltam megérteni, miért érzem magam ennyire otthon. Egyszerűen nem akartam mozdulni, mintha örökre itt maradhatnék – ilyen fura gondolataim támadtak. Kiderült, hogy itt valamikor zarándok kórház volt, amely most szállásként működik. Hosszú ideig beszélgettem két itt dolgozó nővel, aztán fájó szívvel úgy döntöttem, mennem kell, mert a következő városban volt az előre lefoglalt szállásom.

Amikor viszont beértem Castojerizbe, azonnal tudtam, hogy semmi keresnivalóm nincs ott. Gondolkodás nélkül lemondtam a foglalásomat, szerencsére a tulajdonos megértő volt. Elindultam visszafelé, de eltévedtem, úgyhogy végül stoppal jutottam el a templomba. A két hospitalera csodálkozva fogadott, de meg tudták érteni, mi hozott vissza, hisz ők már évek óta itt önkénteskednek (annak ellenére, hogy se áram, se meleg víz nincs). Vannak bizonyos helyek, amelyek fogva tartanak. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, de vissza kellett ide jönnöm. Nem bántam meg.

A Szent Jakab-kagyló ereje

Az út felénél járhattam, amikor elhagytam a kagylómat. Márpedig az egy fontos szimbólum, minden zarándok hátizsákján ott lóg. Amikor például az egyik zarándoknak ellopták a zsákját a vasútállomáson, kétségbeesetten a tolvaj után szaladt, hisz mindene a hátizsákjában volt. A tolvaj végül nem jutott messze.Amikor ugyanis észrevette a csomagon a fehér kagylót, rémülten elhajította a zsákot,és elszaladt. Ilyen ereje van a Szent Jakab-kagylónak.

Nagy tisztelet övezi a zarándokokat végig a 900 kilométeren. A helyiek mindent megtesznek, hogy segítsék őket. Sokan maguk is legyalogolták az utat vagy annak egy részét, ezért tele vannak együttérzéssel. Akinek pedig nincs lehetősége útra kelni, megkéri a zarándokot, vigye el imáját a santiagói katedrálisba.

Sokan jöttek betegen az útra, de olyan emberekkel is találkoztam, akiket a hála hozott, mert kigyógyultak valamilyen súlyos betegségből. Volt, aki azért tette meg az utat, mert elveszített egy szeretett személyt, és így próbálta feldolgozni halálát. Többen mesélték, hogy bármilyen hihetetlen, találkoztak az úton a néhai szülővel, társsal vagy közeli rokonnal. Azt mondják, a Szent Jakab-út teljesen más dimenzió,itt olyasmi is megtörténhet, ami a valóságban lehetetlen. 

Ezt személyesen is megtapasztaltam. Sokat gondoltam gyaloglás közben a nagyszüleimre, hogy milyen szerencsés vagyok, hisz gyermekkorom állandó szereplői voltak, és nagyon sok szeretetet kaptam tőlük. Az egyik templomban, ahogy meditáció után kinyitottam a szemem, egy apró öreg nénike toppant elém. Mint a mesében, a kezembe helyezett egy kagylót, és már ott sem volt. Ahogy pár másodpercre összekapcsolódott tekintetünk, éreztem, ez egy égi ajándék.

Lehet, hogy csak képzeltem a hasonlóságot, mert előtte egész nap a nagymamámon gondolkoztam. Akárhogy is, annyira jólesett a váratlan ajándék, hogy elsírtam magam. Egy igazi caminós csoda volt, hisz már napok óta kértem az égieket, hogy küldjenek nekem egy kagylót. Ráadásulaz ajándék kagyló pontosan úgy nézett ki, mint amit elveszítettem,csak éppen a hátán ott volt a piros kereszt, a templomos lovagok szimbóluma. Régen úgy tartották, aki ilyen keresztet visel, azt nem szabad bántani. Ha pedig valaki mégis ártott volna a viselőjének, sokszorosan megbűnhődött érte. Így már dupla védelem alatt álltam.

A következő csoda Estellában történt. Este túl későn érkeztem, épp bezárták a Szent Mihály-templomot. De a bácsi olyan kedves volt, hogy újra kinyitotta, így néhány percre be tudtam menni. Amikor másodszorra zárta be a templomot, hirtelen nagyon ismerősnek tűntek a mozdulatai. Mondtuk neki, hogy olcsó vendéglőt keresünk, mire ő felajánlotta, hogy elkísér minket egy ilyenbe.

De ekkor már nem a helyi kisöreg volt, hanem az én drága, szeretett nagytatám. Ahogy mozgott, ahogy beszélt, ahogy rám mosolygott – egy az egyben a nagyapám volt. Nem akartam hinni a szememnek. Hogy történhet ilyen? Milyen furcsa játéka ez az égieknek?

Megöleltem a férfit, de akkor már egyre erősebben zokogtam, mert az ölelése is pont olyan volt, mint a nagytatámé. Biztos vagyok benne, hogy mindez nem a véletlen műve. A nagyapám üzent nekem:Itt vagyok, végig veled leszek az úton, és vigyázni fogok rád.”

 

További Hírek:

Leave a Comment