You are here
Soha nem hagyhatták el cellájukat a középkori angol remetenők UK 

Soha nem hagyhatták el cellájukat a középkori angol remetenők

Angliában a 12-16. században mintegy 780 ember döntött úgy élete egy pontján, hogy a hátralévő évtizedeket egy templomhoz tartozó, a külvilágtól elzárt kis helyiségben tölti. A remete életmódot választók többsége nő volt. Nem hagytak sok nyomot hátra magukról, és ma kevesen ismerik a történetüket. Az angol irodalom első, nő által írt műve éppen egy ilyen remeteként élt misztikushoz, Norwichi Juliannához köthető.

Mielőtt a remeték visszavonultak volna, hogy a vallásos áhítatnak szenteljék életüket, a helyi pap egy temetéshez hasonló vallási szertartást vezényelt le. A témával foglalkozó tudósok közül a kis helyiséget, amelyben a remeték éltek, sokan egy sírhelyhez vagy az anyaméhhez hasonlítják – olvasható az Atlas Obscura cikkében. A templom szélére épített, általában három és félszer három és fél méteres remetelakokat gyér bútorozottság és sötétség jellemezte, tekintve, hogy legfeljebb három kis ablakon érkezhettek külvilági ingerek. Az egyiken az ételt és egyéb szükséges cikkeket juttattak be, a másik segítségével a  remete a misét hallgathatta, valamint magához vehette az oltáriszentséget, a harmadik ablak pedig a külvilág többi részével való egyetlen kapcsolatot jelentette.

A remete életre vágyó visszavonulására a helyi püspöknek is rá kellett bólintania, és előfeltétel volt az is, hogy az Istennek szentelt életet választó jó anyagi helyzetben legyen a kis szoba bérléséhez, valamint étkezése biztosításához. Ha nem állt rendelkezésére megfelelő anyagi fedezet, keresnie kellett egy patrónust, aki hajlandó volt finanszírozni remeteéletét. Ha pedig már belépett a „börtönbe”, soha többé nem hagyhatta el azt.

A remeték innentől kezdve idejük nagy részét ideális esetben imádkozással és vallásos szemlélődéssel töltötték.  A világtól vallási célból elvonuló nők helyes életére vonatkozó javaslatok az Ancrene Wisse címen ismert 13. századi angol vallásos munkában voltak olvashatók. Az útmutató iránymutatása szerint a remetéknek hajnali háromkor kellett kelniük, majd egy óráig imádkoznia kellett és/vagy a templomban zajló szertartást hallgatni, majd következett az ebéd, 2 és 3 óra között a pihenés, majd ötig ismét imádkozás, könnyű vacsora, végül pedig alvás este hétkor. A kézikönyv télen mindössze napi egy étkezést ajánlott. Ez persze csak egy mintanapirend volt, volt, aki ennél jobban kínozta magát. Egy Wilbrig nevű remetenő például heti háromszor böjtölt, feltehetően egy vaslánchoz kötötte magát és egyéb módon is vezekelt.

Az Ancrene Wisse hosszan sorolta azokat a tevékenységeket, amelyek gyakorlása tilos volt – ez pedig arra utal, hogy volt, aki ezeket megpróbálta. A kézikönyv figyelmeztette a remetéket, hogy ne írjanak leveleket, ne tanítsanak, ne pletykáljanak és ne tartsanak értéktárgyakat kis kamrájukban. Míg korábban a témával foglalkozó tudósok többsége úgy vélekedett, a remetenők teljes mértékben a szemlélődésnek szentelték életüket, az utóbbi években megdőlni látszik ez a teória, és a szakértők manapság már jóval aktívabb személyekként festik le a remetéket, akik olykor a lehetőségeik számát és az irántuk megnyilvánuló tiszteletet növelő esélyként tekintettek erre az életmódra. Utrechti Bertkennek például volt elég pénze ahhoz, hogy felépítse saját remetelakját, majd ideje nagy részt írással és dalszerzéssel töltse, hogy aztán szövegei körbejárjanak a városi lakosok között. Annyira ismert volt, hogy amikor meghalt, hat őrnek kellett vezetnie a tiszteletét leróni kívánó embertömeget.

Remeték szerte Európában éltek, ám főként Angliában vált népszerűvé ez az életforma, az országon belül pedig különösen az akkori második legnagyobb városban, Norwichban, ahol a remetelét popularitásának csúcsán 35 remete élt, míg Londonban csak 12, Yorkban pedig 10. A korban úgy vélekedtek, a városban különösen jámbor emberek élnek, ez pedig nagyrészt egy neves középkori misztikusnak, Norwichi Juliannának volt köszönhető, aki a 14. században a norwichi templom melletti kis cellájában élt. 1373-ban, nagyjából harminc évesen komoly betegségtől szenvedett, amikor beszélt egy pappal, aki megmutatta neki a keresztre feszített Jézust, mire Julianna azonnal meggyógyult. Ezt követően egy látomássorozatban volt része, amelyek rávilágították arra, hogy maga mögött kell hagynia korábbi életét.

Norwichi Julianna hírnevét elsősorban misztikus látomásainak köszönhette, amelyek Az isteni szeretet kinyilatkoztatásai címen magyarul is megjelentek. Az angolul Revelations of Divine Love címen ismert mű az első olyan, angol nyelven írt munka volt, amelynek egy nő a szerzője. A műben leírja 16 látomását, és kifejtette, mit mondanak el ezek a krisztusi szeretetről.

Norwichi Juliannának neves követői is akadtak. Az ő írásai mentén élte az életét Margery Kempe is, az ismert angol misztikus remetenő, aki 1413-ban kezdett el „Istennek tetsző” életet élni.  Kevés nő hagyott nyomot a középkori angol társadalom életén, de erre mind Norwichi Julianna, mind Margery Kempe képes volt. Életükről sajnos csak nagyon keveset tudunk, és Norwichi Juliannának még az a kis cellája sincs meg, amelybe visszavonult. Gyakran előfordult, hogy a helyiségeket a remeték halála után egyszerűen lerombolták, ami az életformát elutasító reformáció megjelenésével különösen életszerűnek tetszik. 1539-ben VIII. Henrik betiltotta a remetetevékenységet, és ma már csak kevés olyan épületrész áll, amely egykor remeték lakhelye volt. Amik megmaradtak, azok többségét raktárként használják.

Forrás: <a href=”https://www.facebook.com/idegenvezeteslondon/?fref=ts”> Idegenvezetes London</a> / Mult-kor

További Hírek:

Leave a Comment